Halottak napja
Mezei Horváti M. Attila

I.Korinthus 15. rész.

Azt szoktuk hangsúlyozni, hogy nálunk nincs halottkultusz, meghalt szeretteinknek csak porhüvelyük van a temetőben. Ők valójában élnek. Krisztus nem hagyja övéit a sírban, a halálban. Ahol ő van, ott vannak ők is, Isten örökkévaló országában, a Mennyországban. Krisztus ajándéka az örökélet, és majd egykor a feltámadás.
Ennek ellenére bevett szokássá vált a mi számunkra is, hogy ezen a napon megemlékezünk meghalt szeretteinkről. Letesszük a megemlékezés virágcsokrait, meggyújtjuk a gyertyákat, hadd hirdessék imbolygó lángjukkal egyfelől a gyertyalángnyi rövid földi életet, amit egy gyenge szellő is könnyedén kiolt, másfelől hirdessék a fényt, amellyel Krisztus bevilágít a halál birodalmába, hirdessék győzelmét a halál felett, amellyel kihozza  övéit a halál sötétjéből az örök életre.
De hol van Isten országa? Hol vannak ők, akik odamentek? Találkozhatunk-e velük? Láthatjuk-e őket?
Ha a Bibliát figyelmesen olvassuk, ezekre a kérdéseinkre mind választ kapunk, csak arra kell vigyázni, hogy ne befolyásoljanak saját elképzeléseink ezekről a dolgokról. Mindenkinek van valami hite Istenről és a Mennyországáról. Még a nem hit is hit, annak a hite, hogy amiről a Biblia szól, az nincs is, vagy mondhatjuk úgy, hogy annak a hite, hogy ami van, az másképpen van. Sokan azt sem tudják, hogy mi is az amiben nem hisznek, és sokan azt mondják, hogy hisznek, de  nem tudják igazából, miben hisznek, mert van egy saját elképzelésük, de az téves, és a tévhit sokszor rosszabb, mint a hitetlenség.
Jézus Krisztus nem hagyja az övéit a sírban, a halálban, hanem őket magához veszi, hogy ahol ő van ők is ott legyenek. Hisszük, hogy mi mindannyian Krisztuséi vagyunk, és meghalt szeretteinknek teste ott porlad a temetőben, de lélek szerint ők már ott vannak Isten országában, részesei az örök életnek. Halálunk után mi is odajutunk.  Az idő végezetén eljön a feltámadás nagy napja, amikor testünk lelkünkkel ismét egyesül. Feltámadott testünk különbözni fog a mostanitól, nem hús és vér szerinti, ami mulandó, földi. A feltámadott test is, mint a lélek, örökkévaló lesz. Az ember testből és lélekből áll, a kettő együtt adja a személyiséget. A feltámadás értelme tehát az, hogy mindenki visszanyeri teljes, bűn nélküli személyiségét. A feltámadás napjáig a lélek Isten örökkévaló országában van. Mivel Isten időn kívül létezik, az ő országában nincs idő. Ami nálunk 1000 év, az ott egy szempillantás. Ott egyszerre van jelen, múlt és jövő. Hogyha hasonlatban szeretnénk ezt érzékelni, akkor ezt úgy képzelhetjük el, mintha egy könyvet ha olvasva, ami az időt jelképezi,  mi lapról lapra haladunk, de Isten ennek a könyvnek minden lapját egyből átlátja, mintha a könyv lapjait egymás mellé helyeznénk. Ő a teljes időt látja, így nyilvánvaló, hogy mindent tud, hiszen mindennek látja kezdetét, lefolyását, végezetét.
Mindezekből következik, hogy halálunktól a feltámadásig tartó idő a világ számára hosszú, akár több ezer esztendőt jelent, de a meghaltak számára egy szempillantás.
Találkozhatunk-e velük, láthatjuk-e őket?
Jézus tanítása szerint Isten országát nem kell emitt vagy amott keresni, Isten országa a szívünkben van. Ez azt jelenti, hogy Isten országa nem földrajzilag meghatározható helyen van. Isten országa tehát időn és téren kívüli valóság, ami ugyanakkor átjárja az időt és teret, tehát mindig és mindenütt jelenlévő valóság. Mondhatjuk mai nyelven, divatosan, hogy egy másik dimenzióban van, a mi háromdimenziós világunkhoz képest egy negyedik dimenzió, amiben benne vagyunk, de amit nem látunk. Nem látjuk, ellenben érzékelhetjük és megtapasztalhatjuk, mint lelki valóságot. Jézus azt mondja, hogy ahol ketten-hárman összegyülekezünk az Ő nevében Ő ott van közöttünk. Ahol Ő ott van, ott jelen van Isten országa. Ha valóban, tehát nem csak testileg, vagyunk vele, akkor beléptünk Isten országának dimenziójában, együtt vagyunk vele és mindazokkal, akik ebben az országban vannak, akik között ott vannak meghalt szeretteink is. Érzékelhetjük, megtapasztalhatjuk Isten országának lelki valóságát, csak meg kell nyissuk szívünket, lelkünket a csoda befogadását. Meg kell értsük, hogy legbelső érzékeink tapasztalhatják ezt a titkot, ezt a valóságot. Hasonlít talán az álomhoz. Álmunkban is időn és téren kívüli valóságban vagyunk. Nem hiszünk az álmokban, de vannak akik az álmokat meg tudják fejteni, tehát nem kéne teljesen figyelmen kívül hagyni azokat. A Bibliából tudjuk, hogy Isten álmokban, látomásokban jelentette ki magát, szólt kiválasztottaihoz. Tudjuk, hogy majdnem mindig, mikor alszunk, álmodunk, csak mire felébredünk, teljesen elfelejtjük, mit álmodtunk. De az alvás után sokszor jókedvűek vagyunk, vagy épp ellenkezőleg, lehangoltan, rossz kedvűen ébredünk. Furcsa gondolataink lehetnek, elhatározások születnek meg bennünk. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Figyeljünk oda megérzéseinkre, belső indítékainkra, nyissuk meg szívünket, hogy Isten országa ott lehessen életünkben. Ámen