Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké!
(János 8:51)

Aki tündökölni akar, magára vonni a figyelmet, az mind olyan témát keres, ami aktuális, ami kiváltja az érdeklődést, ami vonzó és izgató. Ez a téma semmiként nem lehet a halál. Az esztendő utolsó napja azonban az elmúlásra, a halálra figyelmeztet. A halál ijesztő, félelmetes. Igyekszünk észre nem venni, elnézni mellette, elsurranni mellette, hogy még csak véletlenül se kerüljünk kapcsolatba vele. Ő pedig mit sem törődve azzal, hogy ő nálunk hívatlan vendég, belép otthonunkba, kísér bennünket, végleges ott-tartózkodásra  berendezkedik világunkba. Akarva-akaratlan belebotlunk, foglalkozunk vele, tömegeket mozgat meg, állandó aktuális téma, és amikor produkálja magát, minden más elhalványul, elhallgat, elnémul. Hiába minden igyekezetünk, ő mindenkori aktuális világsztár, amióta ember él a földön. Igaz, mi negatívan értékeljük. A valóság az, hogy még ha nem is beszélünk róla, és úgy akarunk élni, hogy ne is tudjunk róla, a halál akkor is meghatározó tény világunkban. Minden kornak, minden népnek, minden embernek igazi lénye, hogy kik voltunk, és kik vagyunk igazán, a halál fekete tükrében látszik meg. Azt mondjuk, hogy a halál birodalma a föld mélységeiben van. Ez nem csak annyiban igaz, hogy halottaink végeredményben mind a föld mélységeibe kerülnek, még ha nem is oda temettük őket, hanem azért is igaz, mert a halál, a mulandóság hatalmas erői ott munkálkodnak világunk fundamentumainál, alapjainál és mint valami hatalmas földalatti erők formálják azokat. Rá kell jönnünk, hogy a halál nem csak hívatlan vendég számunkra, hanem lényegileg hozzátartozik életünkhöz. Nem kívülről hat, nem úgy működik, hogy megszakítja életünk folyását, mint ahogy a párkák a mitológiában az élet fonalát elmetszik. Ha így képzeljük el a halált, akkor olyanok vagyunk, mint a halálraítéltek, az ítélet ott lebeg fölöttünk s bizonyos idő elteltével váratlanul, de minden bizonnyal lecsap reánk és megsemmisíti  életünket. Akkor állandó rettegésben élünk, foglyok vagyunk és rettegve várjuk  halálos ítéletünk beteljesedését.
A halál valójában nem egy ilyen semmiből jött villámcsapás, hanem egy állandó folyamat. Nem lóg a levegőben, nem egy különálló, önálló valóság, nem egy gyilkos fegyver, amely csak eszköz lehet. A halál egy folyamat, amely hozzátartozik az élethez. Az élettel kezdődik, vele állandó egységben van. Bekeretezi, formálja az életet, térbeli, időbeli valósággá, egyedivé teszi, személyiséggé formál.”Egy életem, egy halálom”: a kettő egy és ugyanaz. Mondhatnám úgy is, hogy egy teljes individuális beteljesedés, mert például egy civilizáció esetében is van születés és halál, s az így lesz egyedi és teljes. A halál az élettel állandóan szerves kapcsolatban van, soha el nem szakad tőle. Minden pillanatban munkálkodik bennünk nem csak az élet, hanem a halál is. Az élet állandó mozgás. Sejtek születnek bennünk, növekednek és elpusztulnak. Nem csak a hajunk cserélődik, újul meg, hanem egész testünk is. Minden pillanatban születik és meghal bennünk valami. Amíg több születik bennünk, mint ami meghal, addig növekedésben vagyunk. Ezután már csak visszafelé haladunk, míg teljesen elenyészünk, megsemmisülünk.
Valahogy úgy képzelhetjük el, mint a homokórát, melynek alsó és felső része egybetartozik és egyként működik. Ahogy peregnek a felső részből a homokszemek, úgy növekedik az alsó rész. A felső fogytával az alsó arányosan nő, míg végül a felső teljesen kiürül és a homokóra megáll.
Tehát a halál nem csak a végét határozza meg az életnek, nem csak ott szabja meg a határt, hanem az élet minden pillanatában jelen van, határt szab, alakítja, formálja, színezi az életet. Akkor vagyunk szépek, erősek, egészségesek ha lekopnak meghalt sejtjeink, és az szabja meg életünket, ahogy az élet homokórája pereg. Honnan van az, hogy mi a halált feketének, riasztónak, félelmetesnek látjuk? Nyilvánvaló, hogy ez onnan van, hogy mi a végeredményre nézünk, a magunk megszűnésére, ami ellen impulzívan tiltakozunk. A bennünk lévő életösztön tiltakozik bennünk, mi életet akarunk, vagy mondhatjuk ezt úgy is, hogy halált nem akarunk, azt mindenképpen el szeretnénk kerülni. Ezért van az, hogy mindent elkövetünk az élet megtartásáért, azért, hogy a halált elkerüljük. A halál jelenlétéről teljesen meg szeretnénk feledkezni, talán ideig-óráig sikerül is ez nekünk, de az, ennek ellenére, állandóan jelen van, formálja életünket. A halál érzete mindig a fájdalomban nyilvánul meg. Nem csak abban a fájdalomban, amikor valakit gyászolunk. Amikor életünket, létünket fenyegeti, mindig fájdalmat okoz. Fizikai és lelki síkon egyaránt Többek között az éhség is egy ilyen fájdalom. Lehet, hogy tagadjuk, de valójában ezek a halál csontkeze által okozott fájdalmak, fájdalomtól való félelmek ösztönöznek munkára, hajtanak előre az életben. Teljesen világos és bizonyos  a tény, hogy fizikai életünket a halál alakítja és formálja. Ha az élet minőségi oldalát nézzük, vagyis mentális, lelki értékeit, akkor még határozottabban áll előttünk ez az igazság. Ha nem lenne halál, ha örökké, akadálytalanul élhetnénk, akkor nem érdekelne bennünket semmi létező valóság, mert nem fűzne hozzá minket semmi egzisztenciális valóság, azok semmiben nem tudnák befolyásolni létünket. Éppen a halál ténye az, ami érdekelté tesz bennünket, ami arra ösztönöz, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodjunk, amelyek az élettel kapcsolatban vannak, és létrehozzunk olyan lelki értékeket,  amelyek az élet minőségét javítják, vagy amelyek olyan értékek, hogy a halál sem tud erőt venni rajtuk. Olyan értékeket keresünk, amelyek nem függnek élettől és haláltól, hogy azok segítségével  fölülemelkedjünk a test szerinti múlandóságon. Rájövünk, hogy a halál a testi élet függvénye, a természeti múló életet határolja körül,azt határozza meg s így aztán felfedezzük a lélek szerinti javakat, amelyek túlnőnek a halálon, olyan javakat, amelyeket nem emészt meg a halál. Rájövünk, hogy minden ami földi, ami a vízszintes síkban föllelhető, az a halál, az enyészet törvénye alá van rendelve, s ebből, a halál síkjából, csak fölfelé, az ég felé lehet menekülni. Mivel életet keresünk, menekülni fogunk a halál feletti magasságokba s elfogadunk minden segítséget, ami bennünket ebben a menekülésben, fölemelkedésben segít. Ekkor döbbenünk rá Isten életet adó szeretetére, megnyílnak lelki szemeink, meglátjuk örökkévaló országát, számunkra eddig ismeretlen dicsőségét és fenséges voltát. Így fordul javunkra a haláltól való rettegésünk.  Az az elmúlás mélységei felé vonz, mi pedig a menny felé, az örökkévalóság felé menekülünk.  Jézushoz jövünk, hogy megtartsuk az ő beszédeit. Ő egyedül tud minket kiragadni a múlandó testiség vízszintes síkjából a fölfele szárnyaló lelki magasságokba. Ő a halálból az életre vezető út.          Ámen