Ennekutánna elinditá Mózes az Izráelt a veres tengertől, és menének Súr puszta felé: Három napig menének a pusztában és nem találának vizet. És eljutának Márába, de nem ihatják vala a vizet Márában, mivelhogy keserű vala. Azért is nevezék nevét Márának. És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Ez pedig az Úrhoz kiálta, és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék. Ott ada néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté. (II. Móz. 15:22-25)

Isten Mózest választotta ki, hogy a zsidó népet kiszabadítsa az egyiptomi rabságból. Mózes vezetésével a nép kivonult Egyiptomból. A fáraó hatalmas hadserege a Veres tengernél utolérte őket. Mózes Isten utasítására felemelte pálcáját, a tenger vize kétfelé nyílt, a nép száraz lábbal jutott a túlsó partra a fáraó serege pedig a tengerbe veszett. Miután ilyen csodálatos módon megmenekültek az üldöző hadseregtől indította el Mózes a népet a Súr puszta felé. Ezután újabb megpróbáltatás, próbatétel következett. Három napig vándoroltak, és nem találtak vizet. Mindenki szenvedett a szomjúságtól.
Talán azt kérdezzük, hogy mi közünk van ehhez a történethez, miért foglalkozunk egy régmúlt idő, számunkra idegen embereinek pusztai vándorlásával, szenvedéseivel?
Erre a kérdésre a válsz az, hogy Isten azért választott egy népet magának, hogy az emberiség el ne feledkezzen róla. A választott népnek küldetése van. Egyfelől, bizonyságot kell, hogy tegyen Istenről. Másrészt, rajta keresztül áldja meg Isten a világot a Megváltóban, aki Jézus Krisztus.
Az Ószövetség könyve nem történelemkönyv, annak ellenére, hogy a zsidó nép történelme van benne, hanem azon keresztül, Istenről, Isten üdvtervéről, Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel.
Minden történet nekünk szóló üzenet. Az egyiptomi rabságból való szabadulás a bűn rabságából való szabadulást jelképezi. A Veres-tengeren való átkelés a keresztség vize, amely elmossa a bűnt. A pusztában való vándorlás az életutunk. Azt mondja az ige, hogy három napig mentek a pusztában és nem találtak vizet. Hányszor vagyunk mi is így az életben, hogy pusztaságba kerülünk, reménytelenség vesz körül, nincs semmiben örömünk, kilátástalannak értelmetlennek látjuk életünket. A pusztában vándorló nép nem adta fel, ment Mózes után és bízott abban, hogy Isten útmutatásával vízhez jutnak. Így kell mi is bízzunk abban, hogy Isten nem hagy el, örömre, boldogságra fogunk találni, csak ki kell tartanunk és követnünk kell az utat, amelyen Ő vezet minket.
A történet szerint a szomjazó nép Márába érkezett, ahol vizet találtak, de a víz keserű, ihatatlan volt. A sivatagban, forró napsütésben, porban, szélben kitartóan küszködtek élelem és víz nélkül, de zokszó nélkül viselték a megpróbáltatásokat, mert hitték, hogy célba érnek, vizet találnak. Célba értek, vízre találtak, de a víz ihatatlan. És ekkor zúgolódni kezdtek, kiabáltak, szitkozódtak. Azt várnánk, hogy Mózes rendreutasítja őket, esetleg megfenyíti a hangoskodókat, de ő nem ezt teszi. Megérti az emberi természetet, megérti, hogy elkeseredésükben nem tudnak uralkodni magukon. Nem rendreutasít, hanem Istenhez fordul segítségért.
Hányszor vagyunk mi is ilyen élethelyzetben. Üres, sivatagos utakat járunk be, míg végül vízhez érkezünk, legyen az egy munkahely, család, lakás, luxuskocsi vagy bármi, ami után vágyakoztunk. Megvan, örvendünk neki, de egyszer csak rájövünk, hogy valami baj van, valami megkeseríti örömünket, valami megakadályoz abban, hogy igazán boldogok lehessünk. Idegesek vagyunk, kiabálunk, veszekedünk, elégedetlenkedünk. Még Istenre is haragszunk, őt hibáztatjuk, megtagadjuk, elfordulunk tőle.
Mózes Istennél kereste a megoldást, és nem csalódott. Isten egy fát mutatott neki, azt bedobta a vízbe és a víz ihatóvá lett. Hallgassunk a történetre. Ha megkeseredik családi életünk, munkahelyi szolgálatunk, ha megkeserednek elért eredményeink, forduljunk Istenhez segítségért, tanácsért. Fogadjuk el Őt és az Ő szeretetét, amellyel adja számunkra az egyetlen lehetséges megoldást. A vízbe dobott fa, amelyik ihatóvá tette a vizet, számunkra a Jézus Krisztus keresztjét ábrázolja. A fát bele kellett dobni a vízbe. Jézus Krisztus keresztje benne kell, hogy legyen életünkben. Krisztussal együtt a mi ó emberünk is meg kell, hogy haljon a keresztfán, meg kell, hogy haljunk Ő vele, hogy aztán fel is támadhassunk vele együtt, hogy lélek által új életre születhessünk. Ha ez megtörténik velünk, akkor minden megváltozik körülöttünk. Tulajdonképpen mi változunk meg, mindent más szemmel nézünk és látunk. Az életünkbe dobott fa, Krisztus keresztje, Isten szeretetének részesévé tesz. Ez a szeretet kerül be szívünkbe, lelkünkbe, ez teszi ihatóvá, élvezhetővé, áldottá mindazt, amink van. Megtanulunk mindennek örvendeni, mindent megbecsülni, és megtanulunk mindenért köszönetet adni Istennek. Ámen