1. Péter és János pedig együtt mennek vala fel a templomba az imádkozásnak órájára, kilencre. 2. És hoznak vala egy embert, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta vala, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, a kik bemennek a templomba. 3. Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak bemenni, kére ő tőlük alamizsnát. 4. Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk! 5. Az annakokáért figyelmez vala reájuk, remélvén, hogy valamit kap tőlük. 6. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nekem, hanem a mim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj! 7. És őt jobb kezénél fogva felemelé: és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái. 8. És felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent.

Kedves Testvéreim! Ha a fenti történetnek egy címet szeretnénk adni, akkor az a cím lehetne „Csoda tétel a sántán”, de talán még szebben hangzana az, hogy „Örömszerzés”, mert annyira megható az a felszabadult örvendezés, amikor a meggyógyult ember, aki születésétől kezdve sánta, felszökik, járkál és szökdécsel. Önkéntelenül is hálásan nézünk Péter és János apostolokra, akik észrevették ezt a nyomorék embert, nem mentek el mellette közömbösen, hanem annyira tudták szeretni, hogy fölemelték a földről, csodát tettek vele, meggyógyították. Ők a templomba mentek, hogy imádkozzanak. Ennek az ő templomba menetelüknek köszönhette a sánta ember a maga gyógyulását, de csak azért, mert a két tanítvány nem csak magával törődött, nem csak arra figyelt, hogy elérjenek a templomba imádkozni magukért, saját üdvösségükért, hanem másokkal is tudtak törődni.

Az első kérdés az, hogy mi tudunk-e hasonlóképpen viselkedni. Nem arról beszélek, hogy mi is csodákat tegyünk, hanem arról, hogy a mi templomba járásunknak köszönhető-e örömszerzés mások számára? Akkor ér igazán sokat a mi templomba való járásunk, ha abból másoknak haszna lesz. Sokszor lehet hallani olyan megjegyzéseket, hogy „hiába jár a templomba, mert nem látszik meg az életén, nem lett jobb, nincs benne több szeretet”. Ha ránk is érthető ez a mondás, akkor valamit elrontottunk. Ha megnézzük, miért jövünk mi ide a templomba, talán megtaláljuk a hibát, és akkor valamin változtatni kell. Te miért jöttél testvérem? A legtöbb ember azért jön, hogy Igét hallgasson, imádkozzon, énekeljen. Vannak olyanok is, akik kíváncsiságból, mások kedvéért jönnek, de az ilyenek nem állandó látogatói a templomnak. Csak azok tudnak rendszeresen templomba járni, akik lelki szükséget éreznek, akik azért jönnek ide, mert itt az imádságban elpanaszolják bánatukat, nyomorúságukat, és itt lelki vigaszra lelnek, vagy ide hozzák a szívükben felgyűlt sok terhet, gondot, szenvedést és itten azoktól megszabadulnak, választ kapnak kérdéseikre, új remény költözik szívükbe, lélekben felfrissülnek, megújulnak. Azért jövünk templomba, hogy mindez megtörténjék velünk. A mai történet arra figyelmeztet, ennél több kell, hogy történjék velünk. Be kell lépjen szívünkbe, életünkbe a mások iránt való szeretet. Ez azt jelenti, hogy nemcsak magunkkal törődünk, hanem odafordulunk mások felé megértéssel, együttérzéssel, jóindulattal. Meg kell, hogy látszódjék rajtunk, otthon, családunk körében, de mindenhol, bárhol is járunk a világban, hogy mi templomba járunk, hogy mi az övé vagyunk, az úr Jézus Krisztusé. Mi is, mint Péter és János apostol, örömöt kell, hogy tudjunk szerezni, nemcsak magunk számára, hanem másoknak is.

A második kérdés az, hogy miképpen viselkedünk a hátrányos helyzetben lévő embertársainkkal. Péter apostol ezelőtt 2000 esztendővel példamutató módon viselkedett. Észrevette a nyomorékot, azt, aki születéséről fogva sánta volt, lehajolt hozzá, kezénél fogva felemelte és Jézus Krisztus nevében meggyógyította. Elmehetett volna mellette úgy, hogy észre sem veszi, vagy pénzt, alamizsnát adhatott volna neki, mint mások is tették. Ő azonban mást tett. Azt mondta a sántának „Nézz a szemembe”. Egymás szemébe néztek, ember az ember szemébe. Milyen különös dolog történt a sántával. Mások észre sem vették, esetleg alamizsnát adtak neki, de a lényeg az, hogy nem vették ember számba, nem volt egyenrangú a többi emberrel, lenézték nyomoréksága miatt. Ez érthető volt, hiszen a zsidó hiedelem szerint a betegség Isten büntetése valamilyen bűn miatt. A leprásokat be sem engedték a templomba, bűnösnek, tisztátalannak nyilvánították. Péter apostol nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, szembeszállt az előítéletekkel, a téves vallásos meggyőződésekkel. Emberszámba vette, magával egyenrangúnak ismerte el ezt az embert. Jézus nevében gyógyított, aki szintén ugyanezt tette, emberszámba vette a leprásokat, vakokat, sántákat, ördöngösöket, szobaállt velük, meggyógyította őket és bebizonyította, hogy azok is épp olyan emberek, mint bárki más.
Ha mi igazán Krisztus követői vagyunk, igaz keresztyéni életet élünk, akkor nekünk is mindent meg kell tennünk azokért, akik valamilyen okból egészségileg hátrányos helyzetben vannak.

A harmadik kérdés, amire oda kell figyelnünk, hogy nemcsak testileg lehet valaki sánta, vak, süket, magatehetetlen, megnyomorított. Lelkileg vakoknak nevezi Jézus Krisztus azokat, akik nem látják a lelki dolgokat, nem látják meg a bűn nyomorúságát, nem látják az üdvösséget, Isten országát. Füleik vannak, de nem hallják az ő beszédeit, tanításait, nem hallják vigasztalását. Sánták, mert nem tudnak járni igazságban, szeretetben, nem tudják járni az örök élet útját.
Bizony, sokan vannak, akiknek szívét-lelkét összetörte az élet, akik reményt vesztve, árván szenvednek az élet Ékes kapujában és várják az alamizsnát, várják, hogy észrevegye őket valaki, várnak alamizsnaként néhány jó szót, egy kis megértést, egy kis együttérzést, egy kis szeretetet. Isten, mint a mi Atyánk, elküldte Jézust, hogy gyógyítson, hogy a vakok lássanak, a süketek halljanak, a sánták megtanuljanak járni, hogy legyen a mi Megváltónk, Szabadítónk, Üdvözítőnk. Péter apostol az ő nevében gyógyított. A gyógyulásra vágyóknak hirdessük mi is mindenkor az ő szabadítását, gyógyítását. Ő tud egyedül kezünket megfogva felemelni, vezetni minket. Ha elfogadjuk őt, akkor mi is járni tudunk és örvendezve, megvigasztalódva borulunk le Isten színe elé. Ámen