Az elmúláshoz az őszt és a telet kapcsoljuk hozzá, amikor a virágzás és a dús termés ideje után visszahúzódnak a természet aktív erői, elszárad a növényzet, kopárrá válik a föld. A természet nem ragaszkodik a korábbi formákhoz, és a fák sem akarják télre megőrizni zöld leveleiket, hanem elengedik őket. A természet maga elengedi a feleslegest, hogy így teret adjon az új befogadásának. Elengedés nélkül ugyanis nem tud kifejlődni az új.
Az érzelmek és gondolatok szintjén ugyanúgy fontos, hogy el tudjunk szakadni a megszokott, régi érzéseinktől és elképzeléseinktől, és meg tudjunk változni, be tudjuk fogadni  a fejlődést, az életet jelentő újat. A régi sérelmeinkhez, nehezteléseinkhez, kapcsolatainkhoz, megértési szintünkhöz való ragaszkodás útját állja az életet jellemző változásoknak, az új tapasztalatok lehetőségének. Az új befogadásához el kell hagynunk a régit, az új megértéshez tovább kell lépnünk a tegnapi eseményeken, hogy nyitottak lehessünk a jelen csodájára.
A megújulást általában a tavaszhoz kapcsoljuk de ez már ősszel elkezdődik. A föld csak akkor marad termékeny, ha elegendő utánpótlást kap. Ha a lehulló, fonnyadó termésből és levelekből az eső nem mosná be a földbe a tápanyagot, akkor tavasszal nem lenne miből erőt merítenie az új hajtásnak. Ez adja meg az elmúlás értelmét: a mai pusztulás a jövőbeli születést táplálja. Mai napunk értelmét az adja, hogy megalapozza holnapi lépéseinket. Egy év, vagy akár egy egész élet, amelyből nincs mit továbbvinnünk, amelyben tudásunk nem növekedett, és nem lettünk jobb emberek, nem jobbítottunk a világon, tulajdonképpen felesleges és hasztalan volt.
Mindennek megvan a maga ideje. Amikor valami véget ér, tovább kell lépnünk, magunk mögött kell hagynunk a szükségtelenné vált, visszahúzó málhákat. Vigyázni kell azonban, hogy ne rohanjunk, hogy ne vágjuk el túl korán a kötelékeket, mielőtt levonnánk belőlük a kellő tapasztalatot. Van aki nem képes megfelelő módon viszonyulni az elmúláshoz. Vagy közönyösen fogadja a veszteséget és a halált, vagy akár évekig is eltartó, végtelenül letört lelkiállapotba kerül. Mindkét szélsőség szomorúságot von maga után. Gyakran találkozni olyan emberekkel, akiknek az életére még mindig ránehezedik egy közeli hozzátartozójuk sok-sok évvel ezelőtti halála. Ha valaki nagyon nehezen enged el valamit, akkor bármit veszít is el, azt megsemmisítő csapásként éli meg. Ez az ember hátat fordít az életnek, búslakodik, és arra vágyik, hogy bárcsak még mindig úgy volnának a dolgok, mint ezelőtt. Nem tud megszabadulni ragaszkodásától, és ez fogva tartja. Vagy azért bánkódik, mert nem érte el a vágya tárgyát, vagy pedig azért, mert elérte, de elveszítette.
Nem lehetséges a megújulás elengedés nélkül.
Már most kezdjük el a megújulást: a tapasztalat levonása, a felesleges kiselejtezése beengedi és táplálja a holnap rejtett ajándékát.