Húsvét után
Mezei Horváti M. Attila

10. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek! Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem. 11. A mialatt pedig ők mennek vala, ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének a főpapoknak mindent, a mi történt. 12. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartva, sok pénzt adának a vitézeknek, 13. Ezt mondván: Mondjátok, hogy : Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk. 14. És ha ez a helytartó fülébe jut, mi elhitetjük őt, és kimentünk titeket a bajból. 15. Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjede ez a hír a zsidók között mind e mai napig. 16. A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket. (Mt.28:10-16)

Ebben az igeszakaszban azt olvassuk, hogy azok az asszonyoknak, akik Jézus holtestét keresték örömre vált minden gyászuk és szomorúságuk, mert találkoztak a feltámadott Úrral. Nem a tanítványok voltak az elsők, akik meggyőződhettek Jézus feltámadásáról, akik elsőnek részesedtek a feltámadás örömhírében, hanem ez a néhány asszony, akik annyira hűségesek voltak hozzá, hogy még miután meghalt, akkor sem hagyták cserben. Jöttek hozzá, hogy megadják neki a végtisztességet, jöttek, hogy emberi méltósága szerint legyen eltemetve. Talán csodálkozunk azon, hogy miért ezek az asszonyok voltak azok, akik ilyen nagy hűséggel ragaszkodtak Jézushoz, és miért nem a kiválasztott apostolok,  pedig a magyarázat egyszerű. Ezek az asszonyok érzelmileg kötődtek Jézushoz, szív szerint lettek Jézus követőivé, aki pedig szívvel ragaszkodik valakihez, az azt soha nem hagyja cserben, hanem halálig hűséges hozzá. Az apostolok is ragaszkodtak Jézushoz, de ők inkább értelmükkel kötődtek mesterükhöz. Ezért is hagyták őt magára, mert semmi értelmét nem látták annak, hogy ők is szenvedjenek, börtönbe kerüljenek, vagy talán meg is haljanak. Azt cselekedték, ami értelemszerű volt, elbújtak, elrejtőztek. Vajon mi hogyan ragaszkodunk Jézus Krisztushoz, hogyan éljük meg hitünket? Szívből, szívbeli ragaszkodással, vagy pedig értelmünkkel? Igaz hűséggel, vagy pedig érdekeink szerint? Ideig-óráig, félig-meddig, amíg megvan hozzá hangulatunk, amíg nem ér semmi baj, amíg a templomban, vagy amíg hívő emberek közt vagyunk, amíg nem kell vele együtt szenvedni? A feltámadott Jézus azonban csak akkor jön hozzánk, csak akkor tud igazán segíteni nekünk, akkor tud feltámadást, örök életet adni, ha szívünk teljességét adjuk oda neki. Akkor részesülhetünk megváltásában, akkor jutunk igazi életre, ha szív szerint ragaszkodunk hozzá, ha nem elbújunk, elrejtőzünk emberi érdekeink szerint, hanem ha vele együtt szenvedünk, és meghalunk, ha az ő keresztfáján megáldozzuk bűneinket, ó-emberünket.
Amikor a feltámadást ünnepeljük általában azokról az emberekről szoktunk beszélni, akiknek a Jézus feltámadása nagy öröm, vigasztalás, megújult reménység volt. Számukra a feltámadás bizonyossága annak, hogy ő valóban az, akinek mondta magát, Istennek Fia.  Elfelejtkezünk és nem sokat beszélünk azokról, akik számára a húsvét, a feltámadás nem jelentett örömöt. Ilyenek voltak például azok a katonák, akik a Jézus sírját őrizték. Róluk az van megírva, hogy olyanokká lettek, mintha meghaltak volna,  mikor az Úr angyala megjelent a sírnál. Halálra rémülhettek félelmükben, hiszen ők, a katonák voltak azok, akik végrehajtották a kegyetlen ítéletet. Számukra semmiképpen nem lehetett öröm, hogy az akit megkínoztak, kicsúfoltak, keresztre feszítettek, ruháján megosztoztak kikelt a sírból, feltámadt. Ők voltak az elsők, akik tanúi voltak Jézus feltámadásának, de nem az első örvendezők. Ők rettegtek és féltek a feltámadott Jézustól. Nem mertek szembenézni azzal, akit annyira megkínoztak, meggyötörtek.  A főpapokhoz rohantak, nekik számoltak be a húsvét hajnalának eseményeiről. Azok  sok pénzt adtak a vitézeknek, azért, hogy elhallgassák az igazságot, hogy hazudjanak, ők pedig belementek a vásárba. Hagyták magukat megvesztegetni, eladták becsületüket a sok pénzért és azt mondták mindenkinek, amire kitanították őket, hogy Jézus holtteste azért nincs a sírban, mert a tanítványok ellopták az alatt az idő alatt, míg ők aludtak.
Mi azt mondjuk, hogy számunkra öröm a húsvét, a feltámadás, és nem vagyunk olyanok mint ezek a katonák. Azonban őszintén fel kell tegyük magunknak a kérdést, vajon nem voltunk soha, vagy nem vagyunk-e éppen most is Jézus ellenségének, a bűnnek, a gonosznak a zsoldjában? Vajon nem vagyunk-e képesek mi is mindent megtenni pénzért, anyagi vagy bármilyen más javakért, haszonért? Soha nem hagyjuk magunkat megvesztegetni, soha nem hazudunk, soha nem tagadjuk meg a feltámadott Jézust? Ha igen, ha mégis hasonlók vagyunk ezekhez a katonákhoz, akkor itt az ideje, hogy megváltozzunk. Jézus hív magához. Megmutatja azt is, hogyan tudunk megváltozni, hogyan lehetünk az övé. Meg kell halnunk a bűnnek, és akkor vele együtt feltámadunk igaz életre.
Ámen.