Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: ELI! ELI! LAMA SABAKTANI? , azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet! (Mt.27:46)
Jézus első három jajkiáltásában másokra tekint. A bűnösökért imádkozott, a megtérő gonosztevőnek üdvösséget biztosított, édesanyjáról gondoskodott. Tulajdonképpen minden szenvedése, kínja és kereszthalála értünk, másokért történt, de ez nem jelenti azt, hogy ő maga, mint valóságos ember, ne érezte volna a bűn testet-lelket pusztító hatalmát, erejét. A negyedik kiáltásban éppen arról a szenvedésről szól, amelyet testében-lelkében miérettünk elhordozott, és amely annak a következménye, hogy nem az Istennek, hanem a bűnnek élünk. Maga a természet is mintegy elítéli az emberi gonoszságot, mert fényes nappal besötétedik, három órán keresztül a nap eltűnik az égről, teljes napfogyatkozás sötétségében fejezi ki, hogy ezt érdemli az ember, külső sötétséget, napfény nélküli életet, rettegést, félelmet, pusztulást, és halált.
Jézus, az ember helyébe lépet istenember, a bűn rabjává lett mi érettünk. Az történik meg vele, ami a bűnös  emberrel történik, Isten elfordul tőle, magára hagyja őt. Valójában az ember ezért a hibás, amikor a bűnt választja Isten helyett.  Mi választjuk az Isten nélküli életet, mi nem hallgatunk reá, nekünk nincs se időnk, se kedvünk vele foglalkozni, hozzá imádkozni, nem tartjuk a rendet sem világunkban, sem életünkben. Úgy képzeljük, hogy ha megszabadulunk tőle, és a benne való hit minden kötöttségétől, akkor szabadokká leszünk. Nem is gondolunk arra, hogy ahol nincs Isten, ahol Istentől elszakadtunk, ott elhagyottság van, ami egy rettenetes állapot, mert ez az állapot maga a pokol, ahol magával az ördöggel találkozunk. Senki nem akar pokolra jutni, mert az a rettenet, minden boldogságnak, reménységnek és magának az életnek az elvesztése, halál és kárhozat. Senki nem akarja a poklot, és mégis mi magunk tesszük pokollá életünket, világunkat, földünket.
Jézus kérdése: „Miért hagyál el engemet?” valójában a mi kérdésünk. Magáért kérdez, de mi vagyunk benne a kérdésben, mert minden szenvedő ember ezt kérdezi: miért hagysz fájdalomban, miért hagysz szegénységben, gyászban, özvegységben, magányosnak, árvának, otthontalannak, kifosztottnak? Miért hagyod hogy meglopjanak, megcsaljanak, miért hagyod, hogy annyi igazságtalanság történhessen a világban? És következhet a miértek végtelen sora, mert végtelen a világban a bűn rombolása. Ez az ember pokoli helyzete, és nem akarjuk belátni, hogy ezért nem Isten a hibás, mert valójában nem Ő hagyott el minket, hanem mi hagytuk el Őt, mi zártuk és mi zárjuk ki Istent életünkből. Jézus ezt a mi kétségbeejtő helyzetünket, és kétségbeesett kérdéseinket is magára vette, azért, hogy mi ne érezzük magunkat soha elhagyottnak, mert azóta, hogy meghalt érettünk, az ilyen és ehhez hasonló kérdéseinkre megkapjuk az ő érettünk kiontatott vérében a választ. Ha az egész világ elfeledkezik rólad, ha mindenki elhagy is téged, ha mindenki és minden ellened fordult, és  felteszed a kérdést, hogy hol van ilyenkor Isten, akkor megmutatja neked a keresztfán érted  vérző sebeit. Akkor rá kell döbbenj arra, hogy Isten nem hagyott, és nem hagy el téged soha, hogy tett és mindent megtesz érted.
Jézus negyedik jajkiáltása abban különbözik a miénkétől, hogy szorongatott helyzetében is azt mondja: „én Istenem”. Ezáltal panasza inkább mondható Istenhez kiáltott imának, mert Istenben bízik, és a „miért” nem vádaskodás Isten ellen, hanem kérdés:  miért? mi okból?, és mit kell tennem azért, hogy  mindig velem maradj, mert én szeretlek téged, és mert Te vagy az én Istenem még akkor is, amikor haragszol rám. Ezt tanítja nekünk is a keresztfáról, ha bajban vagyunk, ne Istent ellen vádaskodjunk, panaszkodjunk, hanem imádkozzunk hozzá. Ámen.